1. évad - 1. rész

Létezik egy hely. A tudósok nem ismerik el a létezését, a hívő emberek purgatóriumnak nevezik. A területe a Föld nagyságával megegyező. Tele van sötét teremtményekkel, a létszámuk pedig ismeretlen. Démonok, Lidércek, Bestiák. A sikátorok legsötétebb helyeiken szórakoznak és vért ontanak csupán élvezetből. Ha valami izgalomra vágysz, itt megtalálsz bármit, de az ára a lelked. Sokan nem tudnak ezekről a helyekről, és mire észre vennék, hogy valami nem jó, addigra már késő letértek az ősvényről, és az előadás véget ért.  

"Pár évvel ezelőtt" 

Adam egy papírcetlit dobott felém én pedig elkaptam.

"Te is látod?" Ez volt ráírva a lapra. Felé fordultam és kérdőn néztem rá, jelezve, hogy nem értem miről beszél.  Válaszként egy szemforgatást kaptam és mutatta, hogy adjam oda, Matthew-nak a lapot. Nem akartam felhívni magamra a tanár figyelmét, ezért szó nélkül oda dobtam a papírgalacsint, ami a fején ért célba. Adam pedig minden erején azon volt, hogy ne röhögje el magát. A papírt elolvasva Matthew bólintott egyet a barátja felé és némán előre nézett. Gondolattól vezérelve elkezdtem nyilakat rajzolni, a tanóra végére egy szimbólumnak tűnő rajznak sikeredett. Rossznak találtam ezért össze gyűrtem és kiakartam dobni a szemetesbe, de Adam hangos kiáltása félbe szakított. 

- Add azt ide. - tépte ki a kezeimből.

- Mi-ért? - kérdeztem. 

- Ezt miért rajzoltad? - kérdezte idegesen, a rajzott nézve. 

- Nem tudom. - megvontam a vállam. 

- Mi a helyzet? - jött oda Matthew is. 

- Ez a rajz ismerős? - nyomta a kezébe a rajzomat Adam. 

- Nem ez van a pincétekben? - kérdezett vissza értettlenül Matthew. 

- De. - egy rövid tömör válasz. - Ezt el kell égetned. 

- Miért nekem? - néztem értettlenül. 

- Mert te engedted ki. - suttogta halkan.

- Kit? - néztem rá nevetve. Komoly tekintett kaptam válaszul és egy szemforgatást, majd lassan némán elsétáltak haza felé. Nagyon megrémültek a rajzomat látván, pedig ez csak egy firka. Nem foglalkoztam a mondandójukkal miszerint el kell "égetnem" a lapot, csak kidobtam összegyűrve a kukába, a többi szemét mellé. 

" Napjainkban"

Egy sötét alakot vettem észre az ágyam szélén ülve. Tekintetett felém emelte és mélyen a szemembe nézett, kék szemei, sötété változtak félelem lepte el egész testem, mintha lelkimig  látna velük. A ruhája fekete volt, akár csak a haja színe, a bőre pedig hófehér. Tudtam mi ő egy "démon". Álmai kísértője, az alaktalan hangok tulajdonosa, amiket csak én hallok. 

- Üdvözlettem. Succor-Beloth vagyok, de hívhatsz Beloth-nak. - szólalt meg rekedt mély hangján. 

Nem akartam, sehogy sem nevezni, arra vágytam bár eltűnne innen, minél hamarabb. 

- Jó. Barátkozni jöttem. Leszünk barátok? - kérdezte nyugodt hangon mosolyogva.

Én kérdőn néztem rá, szótlanul elkezdtem lassan hátrálni, míg a falba nem ütköztem, abban a pillanatban becsapódott előttem a szobám ajtaja és ez volt felfestve rá: " TE IS LÁTTOD?"