Létezik egy hely. A tudósok nem ismerik el
a létezését, a hívő emberek purgatóriumnak nevezik. A területe a Föld
nagyságával megegyező. Tele van sötét teremtményekkel, a létszámuk pedig
ismeretlen. Démonok, Lidércek, Bestiák. A sikátorok legsötétebb helyeiken
szórakoznak és vért ontanak csupán élvezetből. Ha valami izgalomra vágysz, itt
megtalálsz bármit, de az ára a lelked. Sokan nem tudnak ezekről a helyekről, és
mire észre vennék, hogy valami nem jó, addigra már késő letértek az ősvényről,
és az előadás véget ért.
"Pár
évvel ezelőtt"
Adam egy papírcetlit dobott
felém én pedig elkaptam.
"Te is látod?"
Ez volt ráírva a lapra. Felé fordultam és kérdőn néztem rá, jelezve, hogy nem
értem miről beszél. Válaszként egy szemforgatást kaptam és mutatta, hogy
adjam oda, Matthew-nak a lapot. Nem akartam felhívni magamra a tanár figyelmét,
ezért szó nélkül oda dobtam a papírgalacsint, ami a fején ért célba. Adam pedig
minden erején azon volt, hogy ne röhögje el magát. A papírt elolvasva Matthew
bólintott egyet a barátja felé és némán előre nézett. Gondolattól vezérelve
elkezdtem nyilakat rajzolni, a tanóra végére egy szimbólumnak tűnő rajznak
sikeredett. Rossznak találtam ezért össze gyűrtem és kiakartam dobni a
szemetesbe, de Adam hangos kiáltása félbe szakított.
- Add azt ide. - tépte ki a
kezeimből.
- Mi-ért? - kérdeztem.
- Ezt miért rajzoltad? -
kérdezte idegesen, a rajzott nézve.
- Nem tudom. - megvontam a vállam.
- Mi a helyzet? - jött oda
Matthew is.
- Ez a rajz ismerős? - nyomta a
kezébe a rajzomat Adam.
- Nem ez van a pincétekben? -
kérdezett vissza értettlenül Matthew.
- De. - egy rövid tömör válasz.
- Ezt el kell égetned.
- Miért nekem? - néztem
értettlenül.
- Mert te engedted ki. -
suttogta halkan.
- Kit? - néztem rá nevetve.
Komoly tekintett kaptam válaszul és egy szemforgatást, majd lassan némán
elsétáltak haza felé. Nagyon megrémültek a rajzomat látván, pedig ez csak egy
firka. Nem foglalkoztam a mondandójukkal miszerint el kell "égetnem"
a lapot, csak kidobtam összegyűrve a kukába, a többi szemét mellé.
"
Napjainkban"
Egy sötét alakot vettem észre
az ágyam szélén ülve. Tekintetett felém emelte és mélyen a szemembe nézett, kék szemei, sötété változtak félelem lepte el egész testem, mintha lelkimig látna
velük. A ruhája fekete volt, akár csak a haja színe, a bőre pedig hófehér.
Tudtam mi ő egy "démon". Álmai kísértője, az alaktalan hangok tulajdonosa,
amiket csak én hallok.
- Üdvözlettem. Succor-Beloth
vagyok, de hívhatsz Beloth-nak. - szólalt meg rekedt mély hangján.
Nem akartam, sehogy sem
nevezni, arra vágytam bár eltűnne innen, minél hamarabb.
- Jó. Barátkozni jöttem.
Leszünk barátok? - kérdezte nyugodt hangon mosolyogva.
Én kérdőn néztem rá, szótlanul
elkezdtem lassan hátrálni, míg a falba nem ütköztem, abban a pillanatban becsapódott
előttem a szobám ajtaja és ez volt felfestve rá: " TE IS
LÁTTOD?"
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése